1. fejezet
2012. febr. 14. 15:09 - írta Szandy68Legújabb történetemmel jelentkezem, amit még a nyár végén kezdtem el írni, azonban az első rész után elszállt az ihlet, így azóta állt érintetlenül a gépemen. Most feltöltöm, hogy legyen motivációm folytatni, de azt még most le kell szögeznem, hogy nem gyakran fogok új fejezetet hozni, és itt most minimum hetekre kell gondolni. Azért remélem tetszeni fog a történet. :)
1. fejezet
A nap fényárban úsztatta a vidéket, így köszöntötte a természet szeptember első napjait. A csendes szél pár fokkal lehűtötte a levegőt, kellemes idővel szolgálva minden kivágyónak. Valahol távol a nagyvárosok forgalmától, a szennyezett levegőtől, a madarak élénken csiripeltek az erdei fák lombkoronái között, kisebb vadállatok járták utuk élelem után kutatva. Azonban az egyik ösvényt, megérezve az idegent, inkább elkerülték. Jártuk után friss patanyomokat hagytak a tegnapi esőtől még nedves földúton, mintha jelezni akarnának az egész világnak, ők erre jártak. De a sáros út veszélyes is lehet nekik, ezt a lovas is megtapasztalhatta most. Lova lába megcsúszott, ezért ügetésből is visszafogta a hófehér állatot lépésbe.
- Jól van, Snowy, menjünk haza. Majd ha jobb lesz az út, ígérem, egy hosszabb túrára is kijövünk – veregette meg az öreg ló nyakát, majd a legközelebbi elágazásnál jobbra tértek. A herélt, mintha értette volna szeretett gazdája szavait, válaszul horkantott egyet, aztán ismét az útra koncentrált. A fiatal lány – akit akár nyugodtan nevezhetnénk érett nőnek is – féltette legkedvesebb lovát, aki már rég nem tartozott a fiatal kategóriába. Húszas éveit taposta, de még mindig feltétel nélkül teljesítette gazdája kéréseit, szívesen viselte őt a hátán, akár a világ végére is elvitte volna, ha azt parancsolja neki. A nő is vele élvezte legjobban a lovaglásokat, ilyenkor minden gondja elszállt, amiből megvolt neki elég, teljesen megnyugodott olykor háborgó lelke. Ebben a pillanatban is ugyanezt érezte. Teljesen ellazult a nyeregben, mosolygó arcát a fölötte összehúzódó lombkoronák felé fordította. Lehunyt szemmel elképzelt egy tökéletes világot, ahol nincsenek viszályok, harcok, csakis a béke és a szeretet uralkodik. Ahol a vagyon nem számít, csak az ember szívében rejtőző értékek. Azonban még a képzeletében sem hagyták, hogy élvezze a másvilágot, feleszmélésének oka pedig nem volt más, mint Snowy. Felkapta a fejét, s hegyezve fülét figyelt egyenesen előre.
- Mi az, nagyfiú? - suttogta maga elé a lány, de pár pillanat múlva ő is megláthatta, amit az állat jóval előtte megérzett. Egy kis csoport lovas közeledett az ellenkező irányból, körülbelül hatan, nyolcan lehettek. A csapatot egy fiatal férfi vezette heves természetű fekete csődöre hátán, mögötte pedig fiatalabb, még tanuló lányok lovagoltak.
- Most már nem tudunk megfordulni, igaz, pajti? - suttogta lemondóan lovának, majd felvéve pókerarcát kifejezéstelen tekintettel állta a férfi fölényes pillantását. Jeges, kék íriszei éles kontrasztban álltak éjfekete hajával, amit a szél az úton rendesen összekócolt, de még ez sem ronthatta el a képet. Helyes arcvonásai, magas, atletikus, edzett alkata megalapozta sármát, aminek nem egy nő csapdájába esett már. Ahogy egyre közelebb értek egymáshoz, a lányból úgy illant el a béke. A férfi csak gunyoros félmosolyra húzta száját, majd megállította a mént a fehér állat mellett.
- Nocsak, Miss Morgan – szólította meg bársonyos hangján a nőt. - Ennyi szabadideje lenne, hogy egyedül lovagolgat?
Ezt mindannyiszor az orra alá dörgölte, ahányszor csak találkoztak. A két lovasfarm évek óta harcban állt egymással; míg a Wilson család versenyistállójában állandóan hemzsegtek a látogatók, Morganék csak örültek, hogy fenn tudják tartani a ranchot.
- Nálunk legalább nem robotokként kezelik a lovakat – állta a férfi gúnyos pillantását, mire a tinilányok halk kuncogásba kezdtek.
- Katie, Katie, Katie – csóválta a fejét rosszallóan. - Mikor érted meg, hogy ki kell használni a XXI. század adta lehetőségeket?
- Úgy nem, ahogy ti teszitek – sziszegte indulatosan a nő. - Ha megbocsátasz, haza kell mennem.
Azzal ügetésre ösztökélte az idős heréltet, de még hallotta a férfi utolsó szavait:
- Ma utoljára elmegy apám ajánlatot tenni a koszos kis farmodra – Felsóhajtott ennek hallatára. Az előbbi férfinél már csak az idősebbik Wilson ajánlatai idegesítették jobban. Visszagondolt a régi szép időkre, amikor a Morgan Ranch virágkorát élte.
Miután tíz évesen egy szörnyű balesetben elvesztette a szüleit, bátyjával, Johnnal nagyapja gyámja alá kerültek. Akkor még csak úgy özönlöttek a lovagolni vágyó fiatalok, szinte egy szabad percük sem maradt az alkalmazottaknak a rengeteg munka mellett. Katie is ekkor kapott rá a lovaglás ízére. Nagyapja nekiajándékozta Snowy-t, hamarosan szinte profi lovassá nőtte ki magát. Azonban ez sem tartott sokáig. A közelben megépült a gazdag Wilson család versenyistállója a legmodernebb felszerelésekkel, a legképzettebb szakemberekkel. Mikor a lány nagyapja is eltávozott, az egész farm az akkor már húsz éves fiatal nőre maradt – bátyját nem vonzotta annyira a lovak világa, mint őt. A lovasok elkezdtek átpártolni a fejlettebb, állításuk szerint megbízhatóbb istállóhoz, s a Morgan Ranch hamar a csőd szélére került. Most pedig épp hogy ki tudták fizetni a takarmányt, a munkabért, az adókat. Már nem egy szeretett lótól, alkalmazottól kellett megválni, de a helyzet még így is súlyos. A Wilson családnak pedig ez sem elég; további területeket akarnak felvásárolni, ezek közé tartozik az immár szegényes farm is.
Katie csak akkor eszmélt rá, hogy egész hazáig gyorsabb tempóban haladtak, mint kellett volna, mikor megpillantotta a farm mögötti legelőket keretező fehér fakerítést. Bár az öreg ló még lendületesen emelte lábait, légzésén észre lehetett venni fáradtságát. A nő leült a nyeregben. Majd gyengéden meghúzta a szárakat.
- Sajnálom, fiú – simított végig puha nyakán. - Tudod, Wilson milyen hatással van rám. Mindig felhúz.
Kényelmesen léptettek végig a hátsó udvarba vezető úton. A lovak nyerítve üdvözölték visszatérő társukat, akadtak olyan példányok is, akik a kerítés mentén végigkísérték útjukat. Katie-nek mindegyik állathoz volt néhány kedves szava, mindegyiket szívből szerette. Hamarosan feltűnt az ódon épület, amely a maga három emeletével már generációk óta a Morgan családhoz tartozott. A nap sugarai megvillantak a tiszta ablakokon, s a lány elmosolyodott a fehér falak láttán. Ekkor vette csak észre, hogy a vörös cserepek fölött már nem tanyáztak gólyák; a fészek üresen állt, a madarak délebbre vándoroltak a hideg közeledtével. Keserűen elmosolyodott a tudatara, hogy közel fél évig nem fogja a hangjukat hallani a hajnali órákban. Azonban mielőtt még elérhetett volna a házhoz, elfordította lovát balra, az istállók felé. Néhány ló, amelyek még az istállóban álltak érdeklődve kidugták gyönyörű fejüket az ablakokon, majd barátságosan nyerítettek a hazaérkezőnek. Kate mosolyogva leugrott a herélt hátáról, majd megragadva a kantárszárakat az istállóba vezette. A tágas bokszok egymással szemben helyezkedtek el, közöttük széles folyosóval. Középen egy kis kiugróval az ember a nyergesbe juthatott, ahonnan létra vezetett fel a padlástérre – itt tárolták a szénát, szalmát, a lovak takarmányát. A lány az utolsó előtti állás felé vezette a lovat, ahol apró aranytábla hirdette a ló teljes nevét: Magical Snow of Winter. Bár csak sejthették felmenői révén, hogy később a kiscsikó szőre kiszürkül, a decemberi hónap miatt, mikor megszületett, tökéletes névnek találták rokonai.
- Miss Morgan! - Az istálló kellemes nyugalmát egy mély, kellemes orgánumú hang törte meg, majd közeledő léptek és egy bot koppanása hallatszott a fapadlón. A nő megállította a lovat, mielőtt bevezette volna a helyére, hogy gondoskodjon róla a lovaglás után, majd a hatvanas éveiben járó idős emberhez fordult.
- Mr Charles – köszöntötte mosolyogva főlovászát. Már nagyapja idején is itt dolgozott, s rengeteg tapasztalatot szerzett az idők során. Mostanra főlovásszá nőtte ki magát, és nem csak Meggie szemében volt a legkedvesebb ember, a lovak is rendkívül kedvelték az öreget.
- Ahogy megláttam, hogy visszatért, rögtön magához siettem – állt le mellettük kissé zihálva, majd botjára támaszkodva kezét a hófehér ló nyakára simította. - Mr Wilson pár perce érkezett. Azt mondta, mindenképp megvárja a kisasszonyt. Ha nem baj, behívtam a házba, nem tudtam, mikor érkezik vissza a lovaglásból.
Katie gondterhelten felsóhajtott, megnyugvást keresve Anthony Charles meleg, barna szemébe nézett. Az idős lovászt a legtöbben a nyugalom megtestesítőjének tartották; nem csak kisugárzása miatt, de nehezen lehetett kihozni a sodrából. Egyetlen dolgot ismertek, ami kiborította – ha rosszul bánnak a lovakkal. Az öreg tudta, hogyan bánnak az ellenséges farmon az állatokkal, így ő se kedvelte jobban a Wilsonokat, mint főnöke.
- Semmi baj – legyintett Katie. - Köszönöm, hogy szólt.
- Elintézzem a lovat?
- Nagyon kedves, de nem szükséges. Kérem, szóljon Mr Wilsonnak, hogy negyed óra múlva ott vagyok – mosolygott a férfira, mire az bólintva megfordult. Katie nem csak fontosnak tartotta, hogy ő foglalkozzon a lovával, minél inkább húzni akarta az időt a kellemetlen beszélgetés előtt. Snowy-nak nem volt szüksége kikötésre, nyugodtan állt egy helyben, amíg Katie szorgoskodott körülötte. Miután lenyergelte, a szerszámokat a helyükre tette, majd az ápolófelszereléses dobozból elővéve a szükséges dolgokat visszatért lovához. Addig kényeztette az állatot, míg már ő is belátta, tisztább nem is lehetne. A szőre gyönyörűen csillogott, ahol kidomborodott izomzata.
- Ígérem, hamarosan elmegyünk egy hosszabb útra, csak éljem át ezt a beszélgetést – paskolta meg a herélt nyakát. Ahogy az megérezte, ismét szabad, etetőjéhez lépett. Katie szeretetteljesen elmosolyodott, aztán kelletlenül bezárta maga mögött a bokszajtót. Egy mély levegőt véve felkészült az elkövetkező percekre, s elhatározta, minél előbb letudja a beszélgetést.
Miután halkan becsukta maga mögött a bejárati ajtót, lerúgta magáról elnyűtt lovaglócsizmáját. Hallotta a halk neszezést a nappaliból, mégsem akarózott bemenni. Azelőtt már rengetegszer látogatást tett nála a Wilson Versenyistálló tulajdonosa jobbnál jobb ajánlatokat téve fel neki. Felakasztotta széldzsekijét, majd nagyot sóhajtott. Lassan tette meg a folyosón lépteit, aminek falán ott lógott a farm történelme. Három generációra is vissza lehetett vezetni a családtag-tulajdonosokat és nagyszerű lovaikat. A festmények és fényképek mindig emlékeztették a hely valódi értékeire, a család összetartására, a lovak olyan szeretetére, aminek Wilsonék nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Ezért nem fogja soha eladni a földet. Szeme sarkából ránézett egy aranyozott keretbe foglalt kinagyított fényképre, aminek minden részletét jól ismerte. Büszkén mosolygó nagypapája egy szürke póni kantárját fogva nézett a kamerába, az állat hátáról pedig egy ötéves kislány vigyorgott fülig érő szájjal; az édesanyja. Szomorú mosoly jelent meg szája szélén. Még ha csak tíz évet is élt szüleivel, az emlék ott lappangott lelke mélyén szüntelenül; mikor mondták neki, hogy szülei nem jönnek többé haza. Akkor még fel sem fogta a szavak súlyát, s reménykedve várakozott, de senki sem érkezett. John hiába próbált vele beszélni, ő nem hitt neki. Aztán egyszer feladta. Az volt élete legfájdalmasabb pillanata. Ezután került nagyszüleihez. Velük élte le élete legfontosabb szakaszát, velük nőtt fel, s az ő veszteségük egy újabb nagy, tátongó sebet hagyott szívében. Úgy érezte, fiatal kora ellenére már túl sok pofont kapott az élettől, így ebből a válságos helyzetből is szeretett volna mihamarabb kikerülni, hogy nyugodtan élhessen.
Lassan tette egyik lábát a másik után, ezzel is nyújtva a pillanatot, mielőtt balra fordult volna.
- Katherine, örülök, hogy hazaért! - Azonban az elrohanás lehetősége elszállt, mikor meghallotta a mézes-mázos hangot. Az idősödő, ötvenes éveiben járó férfi egyik legnagyobb kincse előtt állt; a kis üvegvitrin előtt, amiben kék szalagok, kupák rengetege sorakozott. Az emlék, amibe a lány mindig is kapaszkodott, ami tartotta benne a lelket az összeomlás szélén is.
- Hogy érezte magát a lovaglása közben? - fiához hasonló, mégsem annyira bűvölő kék szeme érdeklődve csillant meg, miközben tett felé pár lépést, hogy kezet foghassanak.
- Köszönöm, igazán kellemesen telt. Találkoztam a fiával – jegyezte meg mellékesen, miközben a sötétbarna bőrkanapéra mutatott a tágas szoba közepén, majd helyet foglaltak.
- Valóban, említette, hogy kivisz egy csoportot. Damon ragyogó állat, nem igaz? - szája sarkában Katie felfedezni vélt egy apró ravasz ráncot, de igyekezett tartani magát az illem szabályaihoz.
- Az, uram – bólintott egy aprót.
- Sajnálom, hogy nem volt itt azokban az időkben, amikor még a Morgan Ranchnak is ilyen csodálatos lovai voltak. Akkoriban még rengetegen tértek be ide, hogy a legjobbaktól tanuljanak. Mert az elődei nagyon jók voltak – bökött a vitrin felé.
- Ezt én is jól tudom, Mr Wilson – mormogta a lány, mire a jóvágású férfi védekezően maga elé emelte kezeit.
- Persze, persze, nem is így értettem... Gondoljon csak bele: az istállójában újra versenylovak állhatnának, igaziak. Fel lehetne újítani az egészet, a legmodernebb technikákkal lenne felszerelve a farm.
- Köszönöm a rendkívül kedves tanácsait, de tökéletesen elégedett vagyok a farm jelenlegi működésével – vágott közbe a nő, mielőtt az öltönyös folytathatta volna sokadszor hallott mondatait. Mr Wilson felvont szemöldökkel méregette Katie arcát, mintha azon tűnődne, nem veszett-e el egy kereke lovaglás közben.
- Valóban? A legutóbbi statisztikákból nem ezt olvastam ki – bár hangja nyugodt maradt, lelkében egyre inkább türelmetlenné vált. Már nagyon le akarta tudni ezt a számára igen fontos üzletet, de a kis huszonéves mindannyiszor visszautasította.
- Miss Morgan, kérem gondolja át! Újra idetévednének a lovagolni vágyó emberek, mindent megtennék ennek érdekében. Mindketten jobban járnánk az üzlet nyélbe ütésével; önnek nem kéne tovább aggódnia a ranch jövőjéért, jómagam pedig elérném a célom. Ráadásul ha szeretne, maradhat ebben a házban is, meghagyom a hölgynek, hiszen úgy vélem, a több száz hektárnyi területen igazán elférünk mindketten. Ugyanúgy élheti életét terhek nélkül. Ha kívánja még a drága hobbilovainak is találhatunk helyet. Csupán annyi lenne a különbség, hogy a kapuról leszerelnénk a kopott Morgan Ranch feliratot, és a Wilson Versenyistálló logóját akasztanánk helyére.
Katie már alig várta, hogy véget érjen a hatásosnak nem nevezhető szent beszéd. Ha most hallotta volna először e szavakat, talán meggondolná, azonban James Wilson már nagyapjának is tett hasonló ajánlatot, csakhogy tőle is határozott visszautasítást kapott csak válaszul. Akkor még jól működött a farm...
- Sajnálom, Mr Wilson, de nem fogadhatom el az ajánlatát. Korábban már kifejtettem az okát, nem szeretném még egyszer. Szóval azt hiszem, végeztünk – felelte a lány kemény tekintetét a kék szemekbe fúrva, majd célzásképpen félreállt útjából. A férfi arca azon nyomban elkomorult, testtartása az udvariasból merevvé vált, s lenézően pillantott a fiatal nő arcára, mikor elment előtte.
- Nem tudja, mekkora hibát követ el ezzel, Katherine. Néhány héten belül a hely teljesen csődbe megy, és akkor én leszek az első, aki a bankokhoz fordul, hogy megvegye ezt a szemétdombot. Inkább örülhetne, hogy valaki még érdeklődik iránta – köpte a szavakat keserűen. - A viszont látásra!
Katie a dühtől vöröslő arccal meredt pár pillanatig a gazdag istállótulajdonos hátára, majd hangosan becsapta a mahagóniajtót. Nem is Wilson szavai érintették érzékenyen, hanem az, hogy talán igazak. A bank már számos levélben értesítette, hogy a korábbi hitelek visszafizetése esedékes lenne, s a tehetetlen lány folyamatosan haladékot kért. Gondterhelten ráncolta homlokát, miközben pár perccel később egy pohárka erősebb itallal a kezében lehuppant a sötétbarna bőrkanapéra.
